Ezer éve – de legalábbis két és fél hete – nem írtam új posztot. Telítődtem – időnként előfordul. De most ahelyett, hogy összeszorított foggal toltam volna tovább a mindennapokat, lemondtam néhány megbeszélt találkozót, és a blogot is pihentettem.
Úgy alakult, hogy elromlott az autónk is, így nem tudtunk hazacuccolni a hétvégékre az ebzettel – helyette a városban maradtunk. És elmaradtak a Nagy Hétvégi Bevásárlások is – vagyis inkább kis hétköznapi boltba járások lettek belőlük. Végre beugrottam abba a pékségbe, ami előtt minden reggel elmegyek, és ahonnan olyan illatok szállnak, hogy meg kell tőle őrülni – és megígértem magamnak, hogy soha többet nem megyek be. Elég magas az udvariatlanságra vonatkozó ingerküszöböm, simán meg tudom érteni, hogy még a kereskedelemben dolgozóknak is lehet pocsék napja, de itt kiakadtam – ráadásul a kenyerük is olyan volt, mint a modoruk. Azóta persze ugyanúgy elmegyek az üzlet előtt minden nap, de már nem érintenek meg az illatok – ez van, na, ha kenyérről van szó, nincs második esély.
Viszont a másik pékségben elkezdtem szépen, szisztematikusan végigkóstolni a repertoárt. És ez az egyik legkellemesebb szabadidős tevékenység, amit csak el tudok képzelni magamnak.
Nem tudom, pontosan, hogy mi ez a dolog a kenyérrel.
Vannak emlékeim arról, hogy milyen jó étvággyal ette az anyukám gyerekkoromban a kukoricapelyhes fehér kenyerek csücskét – az valahogy az ő privilégiuma volt, mindig neki hagytuk. Aztán egyszercsak elkezdtünk szeletelt kenyereket venni – rohanó hétköznapok… avagy mennyivel egyszerűbb és gyorsabb abból szendvicseket csinálni reggelente – és azzal eltűntek a kenyércsücskök. Később átváltottunk a különböző “toast” kenyerekre – mennyivel egyszerűbb és gyorsabb abból pirítóst csinálni reggelente – ezek általában magvas és/vagy barna kenyerek, úgyhogy azt a benyomást keltik, hogy itt valami egészséges dologról van szó, pedig a legtöbb teli van nyomva tartósítószerrel.
Ha egymás mellé teszünk egy szelet rendes kenyeret és egy ilyen toast kenyér szeletet, zongorázni lehet a különbséget. Egészen más az állaga, az illata, és az íze is, persze.
És aztán elkezdtek divatba jönni a pékségek. És a helyben sütött pékáruk a szupermarketekben. Én meg kíváncsi vagyok, úgyhogy szeretek mindig valami újat megkóstolni. Persze vannak örök kedvencek, és vannak olyanok is, amikre rákattanok néhány hónapig, és aztán soha többet rájuk sem nézek.
S amikor valami ilyen nagyon felkelti az érdeklődésemet, akkor általában az is elkezd izgatni, hogy én képes vagyok-e rá. Képes vagyok-e kenyeret sütni. Hosszú ideig azt hittem, hogy ez egy abszolút titokzatos dolog (tudják, a kovász… amit teliholdkor, harmatos fűben mezítláb táncolva kell feléleszteni, és aztán vagy harminc napig dédelgetni, mire használható lesz. Najó, talán kicsit eltúlzom a dolgot, és nem kell mezítláb lenni). Aztán a kezembe került egy gasztromagazin, amiben fűszeres bagettekről van szó – kovászról viszont említés sem esik. Azzal a recepttel kezdődött minden.
Az első kísérletezések persze nem sikerültek túl jól, de Gabi barátnőmet azért teljesen lenyűgöztem, amikor tavaly nyáron vacsira hívtam, és a gazpacho mellé saját sütésű bucit kínáltam neki.
Aztán kicsit kóboroltam a kelt tészták világában – kalácsból szuper vagyok, de a croissant-rejtélyt nem sikerült megfejtenem. (Még.) És persze mindig ott motoszkál a gondolataimban a kenyér…
Azon kívül, hogy a kreativitás, a teremtés megélése totál női dolog, valószínűleg nálam az is játszik, hogy abszolút szellemi munkát végzek. Nagyon szeretem a szakmámat, és mostanra rájöttem, hogy mik az erősségeim, miben vagyok igazán jó. Legszívesebben minden kis- és középvállalkozással leülnék beszélgetni, akiknek belefutok az átgondolatlan kommunikációjába, mert szerintem a marketing egyáltalán nem bonyolult, ha az ember tudja, hogy mit kell átgondolnia, és szem előtt tartania. De – ha egy vállalkozás profitot is realizál a jól működő marketingjének köszönhetően, kvázi a marketing mégsem hoz létre semmi kézzel foghatót. Nem igazán. Nem közvetlenül. Az online marketing meg, amivel az esetek 98%-ban foglalkozom, különösen elvont dolog. Elég egy jól időzített napkitörés, kis elektromos vihar vagy egyszerű rövidzárlat a megfelelő szerveren, és az a munka, amivel az életem kb. 1/3-át töltöm, megsemmisül – s ha őszinték akarunk lenni, tulajdonképpen, nem is hiányozna túl sok embernek.
Ezzel szemben a kenyérsütés, az valami. Az kézzel fogható. Olyan fura alapanyagokból, mint liszt, víz, olaj és élesztő létrehozok valamit – ami ehető. Aminek értelme van. A kelesztés, ahogy a ragacsos kis tésztagombócom egy óra alatt a duplájára növekszik, az külön egy mutatvány. Ahogy a duplájára növekedett tésztagombóc pedig megsül, és illata lesz, és meg lehet enni, na az meg szinte csoda. Oké, hogy a kémia csodája, de mégis. Kenyér. El tudják képzelni?
Szóval, hogy a városban maradtam a hétvégén, és teljesen véletlenül rábukkantam egy kenyérsütős videóra, meg is volt a gasztroprogram. Ez egy hosszadalmasabb technika, és van benne egy olyan csavar, ami az eddigi receptekben nem volt – az utolsó kelesztéskor nedves konyharuhát kell borítani a tésztára. (Csodálatos dolog felfedezni a frissen sült bucikon, hogy a konyharuhán láthatatlan kutyaszőrök voltak, amik mind beleragadtak majd belesültek a bucik héjába… De legalább van héja!). Ráadásul itt egészen freestyle stílusban alakul a hozzáadott liszt mennyisége (tehát nem x dkg liszthez adjuk az élesztőt, hanem az élesztőhöz adagoljuk a lisztet, amíg el nem érjük a kívánt halmazállapotot). Nagyon érdekes, ahogy a kenyérsütésben is vannak különböző iskolák – és hogy végső soron egyáltalán nem ördöngösség a dolog. És lehet benne virtuózkodni – azon a hétvégén csináltam teljesen sima, lenmagos, és olívás kenyérkéket is. Persze van még mit finomítani a technikámon, de maga a folyamat nagyon nagy örömet okoz. És szerintem az fontos, hogy az ember tudja, hogy mitől lesz boldog.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: