Mióta nem járok iskolába és nincs tavaszi szünet, nem tudok rendesen felkészülni a húsvétra. Csak jön, aztán megy, mire kicsit le tudnék lassítani, és megérkezni az ünnepre, már el is múlt, és újra szaladni kell a dolgos hétköznapokkal. Most viszont láttam valami érdekes dolgot, ami nagyon tetszett, és totál húsvétra hangoló elfoglaltságnak tűnik: tojásfestés, természetes festékekkel. Ezen a képen sorban a tojások mellé van írva, hogy melyiket milyen festőnövénnyel festették.
Az onionok különböző hagymák, a beet cékla, a red cabbage lilakáposzta, a blueberry áfonya, a tumeric pedig kurkuma. A leírásban szerepel, hogy 10-15 percig kell főzni a növényeket, hogy kiengedjék a színüket, azután pedig ecetet kell a vízhez adni, és úgy beletenni a tojásokat. A képen láthatóak nagyon rövid idő, 5-10 perc alatt nyerték el ezeket a finom színeiket – élénkebb árnyalatokhoz akár egy órát is áztathatjuk a tojásokat.
A hagymahéjas-festésről már hallottam korábban, bár soha nem próbáltam; ezek a barnák-kékek-rózsaszínek viszont annyira dizájnosan néznek ki, hogy muszáj nekem is festenem egy párat.
Ezekről a tojásokról eszembe jutott egy kiváló magyar divatmárka is, ahol ugyancsak festőnövényekkel dolgoznak: a Botanika.
Régebben olvastam egy interjút Hajgató Sára designerrel, akkor a kísérletezgetéseiről beszélt, arról, hogy a cékla totál szívás, mert gyönyörűen intenzív színe van, ami viszont hő hatására elillan. Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy hogyan határozza meg egy divatmárka egész stratégiáját egy ilyen részlet – tulajdonképpen az alapanyaghoz igazodik az egész koncepció. Már a festés is egy lassú, meditatív folyamat, és a formavilág is letisztult, klasszikus, nem szezonális trendeket szolgál ki, hanem hosszútávra készül. Kedves csavar a történetben, hogy fővárosi designerről lévén szó, a festőnövények egy része közösségi kertben nevelődik, ott termeszti őket Sára.
Ezen a linken olyan ruhák láthatók, amikhez az anyagot a Botanika készítette – itt az volt az egyik szempont, hogy a határozottabb szabásvonalakat a finom, természetes színek kicsit ellensúlyozzák. És megemlítik a siborit is, azt a japán festési technikát is, amiben csavarással, hajtogatással és varrással különböző hatásokat lehet létrehozni. 
S a véletlen különös egybeesései folytán a héten fejeztem be a legutóbbi Christopher Moore könyvet is, a Te Szent kéket. Ebben is van szó festékekről, különösen a sacré bleu nevű kék festékről, amit azonban nem a szokásos lapis lazuli ásványból nyertek ki… Ez a harmadik könyv, amit a szerzőtől olvastam, az első a Mocskos meló volt – ami annyira tetszett, hogy írtam is egy e-mailt (amire válaszolt, nagyon durva). Kicsit különös, mert az a történet teli van démonokkal (olyan igazi tüskéshátú bőrnadrágos démonokkal), én meg nem kifejezetten keresem a démonos könyveket – és hogy nagyon kedvesen, végeredményben a szeretetről szól az egész. Arról, hogy egy férfi mennyire tudja szeretni a gyereke anyját – a gyereke anyjának az emlékét.
Aztán a második a Biff evangéliuma volt – erről valószínűleg akkor is hallottak, ha még nem olvasták. Biff Jézus gyerekkori haverja, s számára teljesen természetes, hogy Jézus a Megváltó – ez a könyv a kettejük barátságáról, a közös gyerek-, kamasz-, és fiatalfelnőttkorukról szól, nagyon-nagyon vicces, és borzasztó érdekes, ahogyan egyrészt Moore kitalált olyan fordulatokat, amik akár alakíthatták is egy ókori vallási vezető személyiségét (például hosszú éveket töltenek egy zen buddhista kolostorban – Biff persze kihozza néha a sodrukból a szerzeteseket, míg Jézus megtanul meditálni, és elsajátítja a zent), másrészt belekomponált a történetbe egy-egy bibliai eseményt.
És akkor jött ez a harmadik könyv, aminek az elejében semmi moore-ias nincs, viszont szuper, zseniális, remek történet, a XIX. század Párizsából, a művészvilágról, a festőkről szól – és a változatosság kedvéért, a barátságról és a szerelemről. De inkább a barátságról. A főszereplő egyik szárnysegédje természetesen Toulouse-Lautrec – akiről remek életrajzi könyvet írt Pierre La Mure is – de megjelenik Renoir, Cézanne, Manet és Monet, Pissaro, és a Van Gogh testvérek, csak a teljesség igénye nélkül. Nagyon jó könyv, nagyon szerettem, és a végére azért került némi fekete mágia is, na.
Olvassanak Christopher Moore-t!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: