Január elején vettem magamnak egy határidőnaplót – direkt azért, hogy a bloggal kapcsolatos terveimet vezethessem venne, hogy melyik hónapban milyen téma köré csoportosuljanak a kihívás tettei, és hogy melyik napra milyen posztot szánok. Aztán mindig eltérek a tervektől. Vagy azért, mert valami érdekesebbet találok, vagy történik valami, ami nagyon erős hatással van rám.
Sokat foglalkoztat a gondolat az egyén szerepéről a társadalomban. Onnantól kezdve, hogy a piacot nem a láthatatlan kéz irányítja, hanem döntéseket hozó egyének – még ha a döntések persze össze is adódnak, és egyfajta fő csapásirányt teremtenek, de – nagyon fontos felismerni, hogy nem egy elvont fogalom alakítja a gazdaságot, hanem nagyon is egzakt emberek. Egészen odáig, hogy az egyes cselekedeteink hatással vannak a környezetünkben élőkre, és így az ő környezetükben élőkre is… és így, mint a pillangó szárnyrebbentése, akár az is, hogy én minden reggel elpusztíthatatlan lelkesedéssel köszönök a morcos parkolóőrnek*, végighullámozhatik az egész emberiségen.
(Najó, ez elég szerénytelenül hangzott, de valójában nem vagyok benne biztos, hogy nagyon eltúloztam a dolgot egy olyan világban, ahol két különböző földrészen élő emberek egyetlen kattintással összekapcsolódhatnak, szóval elvileg tényleg végigfuthatna egy ilyen impulzus az egész világon. Nyilván egyre csökkenő amplitudóban. De ha egy nagyobb csoport, mondjuk egymilliárd ember indítaná vidám köszönéssel valaki másnak a napját, vajon mennyi időre lenne szükség, hogy az a vidámság az egész világon végigfusson?! Tudom, szerénytelen.)
Szóval, a héten az történt, hogy az autóvezetés oktatóm nekiállt maszekolni az órám alatt, én pedig, amikor magamhoz tértem a sokkból, szóltam neki, hogy hagyja abba.
A teljes képhez érdekesek lehetnek a részletek; nem tudom, hányan tanultak vezetni mostanában, de elég különös dolgokat hallani úgy általában az autós-oktatók társadalmáról. Sok történetet hallottam arról, hogy durván beszélnek, sőt, esetenként kiabálnak vagy üvöltöznek a tanulóvezetőkkel. Felnőtt emberek felnőtt emberekkel. S persze a legtöbb tanuló meghúzza magát, mert ki van szolgáltatva. Jogosítványt akar, jogosítványt arra, hogy bármikor az életben bepattanhasson egy autóba és oda menjen, ahova akar. Az egyik oldalon ott van a szabadság ígérete, a másikon egy bunkó, akit az ember, semleges körülmények között, legalább kétszer orrbavágna. De a körülmények nem semlegesek, s a tanuló még fizet is azért, hogy az oktatója minősíthetetlenül viselkedjen vele.
Vannak történetek elcsalt kilóméterekről, hosszú kávészünetekről, vagy éppen parkolóban ücsörögve és az oktatóra várva eltöltött tanórákról.
Amikor ezeket a történeteket hallottam, akkor mindig megnyugodtam, hogy az én oktatóm nem ilyen. Időben kezdjük az órákat, és időben is fejezzük be. Jó, picit néha kerekít a kilóméterekkel. És néha picit korábban végzünk. Nem szent. De nagy bajok nincsenek.
Teljesen rendben volt az is, amikor két hete kiugrottunk a házához, hogy beengedhesse a fűtésszerelőket, és fél óráig vártam rá a kocsiban – ha így sikerült megoldani, hát így sikerült, február közepén én sem szeretnék fűtés nélkül maradni. Vagyunk ilyen jóban, és az óra végére persze ráhúztuk azt a fél órát. Még Ella kutya uzsonnája se késett sokat.
Viszont ezen a héten egy totál felesleges maszek ügye miatt álltunk le, az órám vége előtt tíz perccel. Igaziból nem is hittem el, hogy tényleg leparkoltat, hogy bemenjen egy boltba – amíg tényleg le nem parkoltatott, és be nem ment. Tíz percet vártam. Aztán felvettem a kabátomat, bezártam a kocsit, és utána mentem, hogy leadjam a kulcsot, és hazamenjek. Egyszerűen nem voltam képes feldolgozni azt a történést, hogy az én vezetésórámon, az én vezetésoktatóm úgy viselkedik, ahogy a városi legendák szerint a rossz oktatók. Megjelenésem a boltban persze ugyanilyen feldolgozhatatlan történés volt az oktatóm számára.
És elhiszem, hogy nem értette, mi itt a probléma – hiszen soha senkitől nem kapott még negatív visszajelzést, és az összes kollégája így intézte az ügyeit. Nem értette, hogy mi a problémám, amikor világosan megmondta, hogy le fogjuk vezetni ezt az ő maszek ügyével töltött időt ugyanúgy, mint múltkor. Ahogy visszaszálltunk a kocsiba, áradt belőle a siránkozás, hogy mit kell neki tőlem lenyelnie, és az ilyen tanuló miért nem ment már másik oktatóhoz a 30 óra után (aminek a felemlegetése szerintem totál freud-i elszólás volt, mert csak a bizalomra tudok belőle asszociálni – de ezt végül nem bogoztuk ki). Amikor kicsit lecsillapodott, mondtam neki, hogy halálosan megalázó volt, amit csinált, és hogy én azért vagyok ott, hogy vezetni tanuljak, nem azért, hogy neki sofőrködjek, meg vigyázzak a kocsira, amíg bemegy egy boltba.
Azt hiszem, értette.
Azt hiszem, ha később átgondolta, az is átment neki, hogy kapott tőlem egy piszok kemény kritikát, még mielőtt levizsgáztatott volna, vagyis még mielőtt megszűnt volna az én vele szembeni kiszolgáltatottságom.
És nem vagyok benne biztos, de talán, ha később higgadtan újra átpörgette az eseményeket a fejében, azt is megértette, hogy miért mondtam neki, hogy engem nem érdekel, hogy más oktatók miket csinálnak. Nekem ő az oktatóm. És én ugyanúgy felelős vagyok érte, mint ő értem.
Nagyon utálom Babitsnak azt a sorát, hogy “cinkos, aki néma” – nagyon utálom, mert időnként jobb lenne nem odanézni, nem észrevenni, úgy tenni, mintha nem is láttam volna, mert ha odanézek, észreveszem, ha látom, akkor közbe kell lépnem. És a közbelépésből konfliktus lesz. Amit utálok.
Nagyon utálom Babitsnak azt a sorát, hogy “cinkos, aki néma”, mert számomra azt jelenti, hogy felelős vagyok. Itt élek ezen a bolygón, ebben a városban. Ami itt történik, az az én ügyem. A rossz dolgok is, a jók is. Nem hiszem, hogy a láthatatlan kéznek kéne rendbe tennie a dolgokat, mert nincs láthatatlan kéz. Emberek vannak, én vagyok, és te vagy, az arcunkkal, a nevünkkel, a döntéseinkkel, a tetteinkkel.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: