A szemét nélküli életről szóló posztban említettem a decluttering-et, vagyis a kacatmentesítést. A minimalista életstílus, illetve a szellemi fejlődést a materialista javak halmozásával szembe állító filozófiák kapcsán mostanában elég sűrűn megjelenik ez a fogalom. Alapvetően nagyon egyszerű a dolog kivitelezése, meg kell szabadulni mindentől, amire nincs szükségünk. Ezt lehet szűkebben és tágabban is értelmezni, s szerintem éppen ez a dolog lényege – azt mindenki maga tudja eldönteni, hogy melyek azok a tárgyak, amik örömet okoznak neki, vagy megkönnyítik az életét, és melyek nem. A cél az, hogy ne az anyagi javak uralják az életünket, ne ezektől várjuk a boldogságot.
A decluttering egy szemléletmód, nem abban rejlik a varázsa, hogy időről-időre kiürítjük a szekrényt és kidobjuk a lejárt konzerveket. Sokkal inkább abban, hogy a valódi igényeinkhez igazítsuk a fogyasztási döntéseinket, és gondoljuk át előre, milyen javakat emelünk be az életünkbe. Illetve ismerjük fel, hogy fúrógépre van szükségünk, vagy a lyukakra a falban. Így hosszútávon kisebb lesz az ökológiai lábnyomunk, hiszen nem vásárolunk össze mindenfélét, nem fogyasztunk feleslegesen, nem terheljük a környezetünket a szemetünkkel, s olyanfajta dolgokkal leszünk kénytelenek megtölteni az életünket, amiknek nincs materializálódott formája – más szóval élményekkel. Szerintem kifejezetten fontos az is, hogy legyenek olyan tárgyaink, amik “csak” esztétikai élvezetet okoznak, vagy “csak” kikapcsolódni tudunk a segítségükkel. Nem egy 100%-ig funkcionális és hatékony közeg az ideális, hanem egy olyan, ahol jól érezzük magunkat, és nem kell kerülgetnünk semmi feleslegeset.
Az induláshoz hasznos lehet Marie Kondo könyve, a Rend a lelke mindennek. (Amit én még nem olvastam, de nagyon jókat hallottam róla.) Akinek nem tetszett, az azt emeli ki, hogy nagyon drasztikusan azt javasolja a szerző, dobjunk ki mindent, ami nem kell. Érdemes lehet azért az egyéb megszabadulási lehetőségeket is átgondolni: adományozzuk el, javíttassuk meg (és adományozzuk el), esetleg adjuk el a régi holminkat. Ha pedig olyasmink van, amit csak ritkán használunk, adjuk bérbe (még akár barterezhetünk is, fúrógépért sarokcsiszoló egy hétvégére).
Nehéz kérdés, hogy mi legyen azokkal az apróságokkal, amik valamilyen emlék miatt fontosak. Az egyik oldalon ott van a törekvés, hogy felszabadítsuk az életünket a magunkkal hurcolt anyagi javaktól, a másikon meg a felbecsülhetetlen értékű emlékeink. Az egyik minimalista blogban egy nagyon kedves poszt olvasható erről.
Angolul nem tudóknak csak egy pár gondolat:
A szerző javasolja, hogy készítsünk fényképeket a tárgyakról. Így fel tudjuk majd idézni az emlékeket, de sokkal könnyebben kezelhető egy fényképalbum, mint egy kincsesláda.
Vagy alakítsuk át a dolgokat, például kössünk sálat a nagypapa pulóveréből.
Ha valamiből egy egész gyűjteményünk van, csak egyetlen darabját őrizzük meg.
Vagy, ha mindenképpen szeretnénk megtartani a kis mütyürjeinket, vegyük ki az emlékesdobozból, és “állítsuk ki” őket, hogy mindennap szem előtt legyenek.
Nekem nagyon vonzó egy olyan élettér gondolata, ahol az engem körülvevő tárgyak mindegyike előre megfontolt szándékkal van jelen. A munkához ráadásul nagy szabad felületre van szükségem, nem szeretem, ha épp csak elfér a laptopom meg a digitalizáló táblám az asztalon. És erős a gyanúm, hogy azokban a dobozokban és fiókokban, amiket több, mint egy éve nem nyitottam ki, kevés olyasmi van, amit tényleg szükséges még őrizgetnem… Így aztán, miközben egyre jobban odafigyelek arra, hogy mit viszek haza (több értelemben is), lassanként elengedem azokat a dolgokat is, amik már nem kellenek. Nem haladok túl gyorsan, mert úgy szeretnék megválni a feleslegtől, hogy biztosítom az újrahasznosulásukat – de nincs is miért sietnem.
És aztán majd jöhet a digitális detox is…!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: