Az egyik reggel egy tavalyi Reader’s Digest*-et találtam az asztalomon, a munkahelyemen – kolléganő rendezgette otthon a régi újságokat, és ahogy belelapozott, megakadt a szeme az egyik cikken, rögtön eszébe jutottam, úgyhogy behozta nekem.
Egy berlini boltról van benne szó, a Leilaról. Igaziból úgy működik, mint egy minden-kölcsönző. Háztartási kisgépek, ruhák, baba-cuccok (babakocsi, rácsoságy, etetőszék, hintaló), könyvek vannak a polcokon, lehet bevinni és lehet hazavinni, egy hónapos időtartamokra. A cikk írásakor adományokból adták össze az üzlethelyiség bérleti díját (hangosan felolvastam a kollégáknak azt a részt, ahol azt írták, hogy eddig még nem kellett állami támogatást kérniük – és nyammogtam rajta egy kicsit, hogy itthon vajon van-e ilyesmire keret) – most úgy látom, hogy havi 1 eurós tagdíjat szednek a költségeikre.
A cikkben azt is írják, hogy például egy fúrógépet átlagosan 13 percet használunk, és van még pár olyan kisgép, amit az ember megvesz… de aztán alig használja. Tök jó, ha van, amikor kell, de nincs rá szükség nap mint nap, ezért akár több tulajdonosa is lehetne. Na erre van ez a bolt. Ami persze megteremtette a maga kis közösségét is, említenek itt egy komplett költözést, amiben segítettek egymásnak a tagok.
Ebben sem vagyunk egyformák, az anyagi javakhoz való viszonyunktól. Van, aki szeret mindent a magáénak tudni, és nehezen válik meg a már elromlott, használhatatlan holmiktól is. Van, aki nem tudja elképzelni, hogy mitől vagyok úgy oda a könyvtárért, mert ő szereti feltenni a polcra azokat a könyveket, amiket elolvasott. Én eléggé vigyázok a holmijaimra, de érzelmileg kevésbé kötődöm. Ha valamit nem használok, könnyen le tudok róla mondani. És nagyon szívesen fizetnék is akár a szomszédaimnak azért, hogy időnként használhassam a porszívójukat – csak az ilyen ötleteimmel inkább nem hívom fel magamra a figyelmet. (Úgyhogy utaztatjuk 10 km-t a családi porszívót, már amikor nem az albérletemhez megérkezve jut eszembe, hogy azt is el akartam hozni.)
Lehetnek persze érzékeny pontjai a dolognak – mi van akkor, ha valaki nem viszi vissza, amit kikölcsönzött, vagy ha valami elromlik. Azért valószínűleg egy olyan közösségben, ami eleve úgy szerveződik, hogy a tagok megosztják azt, amijük van, az ilyen kellemetlenebb szituációkat is jól meg tudják oldani. És persze, lehet eleve készülni az ilyen esetekre, nemrég olvastam, hogy a közösségi szállásszolgáltató Airbnb-nek van biztosítási alapja, amiből megtérítik azokat a károkat, amik a bérlők okoznak. (Ami nekem azért tetszik borzasztóan, mert szerintem ettől lesz egy szolgáltató valóban felelősségteljes. Ettől is. Mondhatná azt, hogy az ő hatásköre addig terjed, hogy összeköti a szállásadókat a szálláskeresőkkel, plusz ott van az értékelési lehetőség, szóval mindenki saját felelősségre vesz részt a történetben – de nem, nem hárít akkor sem, ha baj történik. Ez olyan reménykeltő.)
Ja, és van itt könyvajánló is, What’s Mine Is Yours, az együttműködő fogyasztásról szól, Rachel Botsman írta. (Magyarul nem találom… de van helyette videó!)
* Az említett Reader’s Digest a 2014. szeptemberi szám, a 39. oldalán kezdődik a cikk
Miutcánk szuper!! 🙂 Lesz még folytatása ennek a témának, annál is inkább, mert a megosztás alapú üzleti modellek “úgy magukban is” nagyon izgalmasak (lásd Über, AirBnB, Kickstarter…).
Erről még nem hallottam, de pl. hasonló célokkal jött létre nálunk a miutcank.hu 🙂